Egy magányos díszpárna története

Egy magányos díszpárna története

Szeretett reggelenként lustálkodni, a szemhéján erőszakosan kopogtató napsugarakkal mit sem törődve összegömbölyödni, az éjszaka öntudatlansága szülte, félbeszakadt álmokat ábrándosan továbbszőni. A nappal realitásában elvesző, soha el nem csókolt csókokat mámorosan elcsókolni, a félelemben megrekedt öleléseket elölelni.
Szerette a felkelés fájdalmát enyhítő, reggeli rituálékat is, a még az ágyban elszívott, első szál cigarettát, a komótos nyújtózkodást, melyet a frissen lefőzött kávé illatának incselkedése ölelt át.
Aznap mégis szokatlanul korán ébredt. Szinte azonnal kikelt az ágyából, mintha azzal megszabadult volna attól a különös, álomtalan éjszakától. Sokáig állt az ablak előtt, és a csillagtalan sötétségben lebegő várost nézte.
Lassan hajnalodott.
Azután az antik falitükörhöz ment, és nagy gonddal kisimítgatta pizsamáján a gyűrődéseket, a kabátjáért nyúlt, majd magabiztosan kilépett az ajtón. Kétszer fordította el a zárban a kulcsot, azután a folyosó szegletében álló pálma mögé rejtette, ahogy mindig is.
Az utcán még látták, ahogy a hóesésben a nyakánál szorosan összefogott kabátban leint egy arra járó sárga taxit.
Márciusban találtak rá, mikor a hó olvadni kezdett. A központi temetőben, egy elhagyatott, gondozatlan sír mellett kuporgott. A hivatalos jelentés szerint eltévedhetett a sűrű havazásban, és menedéket keresett a magas sírkő mögött. Sokan azonban tudni vélték, hogy valamiféle kétes ügyletbe bonyolódott, és zsarolókat és más titokzatos dolgokat emlegettek. Hónapokig beszélték, milyen elragadó volt, még halálában is. Bár egyik rojtja leszakadt, mégis, mintha a különösen hosszú és fagyos tél gondosan ügyelt volna arra, hogy ne kelljen majd szégyenkeznie felfedezői előtt.
Akkoriban nyugdíjaztak egy idősödő taxisofőrt, akire gyakran panaszkodtak utasai. A sofőr udvarias volt és becsületes, de mintha az öregség miatt egyre szórakozottabbá vált volna. Folyton egy díszpárnáról beszélt, aki karácsony reggelén a temetőbe vitette magát. Azért is emlékezett rá annyira, mondogatta, mert olyan magányosnak tűnt szegény pizsamában és egy férfi nagykabátban. „És zokogott, egészen a temető kapuig zokogott… Hát nem különös, nem volt rajta más, csak pizsama és egy nagykabát…?”